A történelmi változásokat előkészítő társadalmi frusztráció mindig is hatással volt a művészi kifejezésre és alkotómunkára. Kiváló és viszonylag friss példa erre az, amikor a kilencvenes évek elején a Közép- és Kelet-Európa „kommunista blokkjához” tartozó államok kivívták szabadságukat és függetlenségüket a több évtizedes kommunista uralom után. A panelbeszélgetés ezt a történelmi eseményt és az azt megelőző éveket veszi példaként, és azt igyekszik feldolgozni, hogy a fényképezés hogyan rögzítette és mutatta be a 20. század végi történelmi fordulóponthoz vezető korszakot. A fotográfia az érzékeny művészi reflexió és éles történelmi dokumentáció eszközeként feltárta az utópisztikus jövőképre épülőtársadalmi rendszer ellentmondásait és ezeknek az ellentmondásoknak a társadalomra gyakorolt ​​hatását. E társadalmi és művészeti jelenségek résztvevői, szakértők, kurátorok, fotótörténészek és a kor fotográfiai közösségének néhány kulcsszereplője kapott felkérést arra, hogy osszák meg nézeteiket a fotográfiának a felbomló kelet-európai kommunizmus korszaka visszatükrözésében és dokumentálásában betöltött szerepével kapcsolatban, illetve fogalmazzák meg, hogy milyen különbségek és hasonlóságok fedezhetőek fel a késői kelet-európai kommunizmus kontextusában és a világ bármely más részén a politikai elnyomás közegében tevékenykedő fotográfusok alkotómunkája között.

Játszott-e vagy játszhat-e a fotográfia bármilyen szerepet a társadalmi változásokban és politikai eseményekben azok puszta megörökítésén túl? Hogyan létezhet együtt az olyan fotográfusok, mint Vladimir Birgus „költői realizmusa” az elkötelezett dokumentaristákkal (pl. Josef Koudelka) és a fotográfia kutatóinak (pl. Rudolf Sikora) neokonceptuális kísérleteivel? Ezek a művészek vajon az emberi lelkek belső küzdelmét akarták ábrázolni, művészi nyilatkozatokat tettek egy beteg politikai rendszer ellen azzal, hogy csúnyának és nyomasztónak mutatták azt, vagy egyszerűen csak igyekeztek megragadni a pillanatot a maga valóságában, még mielőtt az örökre eltűnt volna?